/English version below/

Rohantál már szülőszobára? Mint a filmekben, tolakodva a metrón, futva a lépcsőn, ötször megnyomva a lift gombját. Ha apuka vagy, bizonyára igen. Ha anyuka, akkor tudod mi van a másik oldalon. De azt tudod, mi van a kettő közt? Én.

Gyakorló (gyakorlott?) fotósként elhatároztam, hogy megmérettetem magam. Olyan dolgot fotózok, amit még soha. Persze, a sztorim nem ennyire magasztos. A fotográfus képzés záróvizsgájára több téma közül én azt választottam, ami konyhanyelvre lefordítva valami olyan téma, amit érdemes lefotózni, amit érdemes megmutatni – valami, ami kizökkent a hétköznapokból, egy téma, amit Te meg akarsz mutatni. Szóval sokáig gondolkodtam, mi is foglalkoztat engem mostanság? Mivel mozgok együtt. Sok-sok örömteli pillanatot volt szerencsém megörökíteni, de az esküvőt kihúzták a témaköreinkből így az kiesett. Aztán jött az isteni szikra. 28 éves nő vagyok, és nem titok, hogy a szülés gondolata mindig is foglalkoztatott. Mit él át egy nő a szülés alatt? Milyen érzés a fizikai fájdalmon túl új életet létrehozni, és új életet kezdeni? Milyen érzés egy két fős csapatba felvenni egy harmadik játékost?

Nem új műfaj a szülés-fotózás, de kis hazánkban számos indok miatt nem is annyira elterjedt mint határainkon túl a nagyvilágban. Hirtelen ötlettől vezérelve feladtam egy hirdetést a közösségi hálón, keresve azt a lelkes haladó szellemű kismamát, aki beengedne ebbe a nem mindennapi közegbe, és lehetővé tenné, hogy az én szemszögemből ablakot nyissunk a szülés érzelmi oldalára. Persze családtól és barátoktól  kaptam hideget, meleget, az „úristenmennyirevárommár”-tól a „tenemvagynormális”-ig. De azért mindenki kíváncsi volt. Mindenkinek ott motoszkált a fejében, hogy vajon hogy fog sikerülni. És ekkor kezdődött el a mesém.

A tervem sikerességét illetően kissé szkeptikusan, de azért izgatottan vártam a jelentkezőket. Természetesen akadt is néhány, de sokan válaszra sem méltattak miután elmeséltem, hogy a készülő anyagot publikálni is szeretném. Érthető ugye. Aztán jött Cili. Nagyon gyorsan történt minden. Találkoztunk, megbeszéltük a részleteket, és körvonalazódott a terv.

Minden fotózástól eltérően a legnehezebb az idővel való viaskodás volt. Mert a hétfőn 16:30-ra tervezett műtermi fotózás nem ugyanaz, mint amikor „éjszakai ügyeletet” vállalsz, és 5 percenként ránézel a telefonodra, hogy vajon nem „indult e meg”. Két hónapig, a finishben együtt éltem a témával. Az utcán minden terhes nőt észrevettem, sok-sok fotót és videót néztem a témában, és lefekvés előtt hosszú percekig képzelődtem arról, vajon hogyan fog zajlani. A legközelebbi barátaim azon aggódtak, hogy fogom e bírni. Mert hát rémséges sztorik keringenek vérről, ordításról, hisztérikus sírásról meg miegymás. Én kitartottam amellett, hogy kiderül. Ki fog derülni, csak jussunk el oda. Az előadás első felvonása akkor kezdődött, amikor túlléptük a kiírt időpontot, de mitagadás, addigra már teljes feszültségben teltek a napjaim. Az a fajta apró éberség az agyad hátsó szegletében, amikor tudod, hogy bármikor ugranod kell. Ne időzz sokáig a kádban, mert lehet, hogy indulnod kell. Ne tegyél oda 3 órás húslevest, mert lehet, hogy indulnod kell. És ez így ment. A párom, életem értelme persze támogatott, a végére már jelszó lett nálunk az, hogy „Cili”.

Aztán jött a nem várt fordulat, nem így képzeltem, Cilit befektették. Túl könnyűnek tűnt. Már-már meglepően. Hát ennyi? Bevonulunk együtt, és szólnak, ha jön a baba, aki bújt-aki nem? Azért nem bántam. Teljes lelki nyugalomban, zen állapotban indultam a Szent Imre kórházba, felkeresve a szülészetet, majd a váróban megismerkedtem Cili édesanyjával. Sokat beszélgettünk. Egészen pontosan 5 órát, amikor is kiderült, hogy a magyar egészségügy némi számolási nehézséggel szembenézve elnézte Cili hónapjainak számát, és nemhogy „túlhordás” nem állt fenn, de még maradt is másfél-két hét a baba ideális érkezéséig. Bumm. Oké. Hát kezdődött újra az izgulás, Cilit másnap hazaengedték, közben olvadt az aszfalt, tombolt a nyár, én pedig éberen aludtam el minden éjszaka. Az élet persze ment tovább fotózást fotózásra vállaltam, egy jegyesfotó, egy szerelmespár, egy keresztelő, aztán pedig a ritka nagy luxus, 4 nap Balaton. Legalábbis ez volt a terv. Vasárnap reggel, a templomba készülődve (nem, nem imádkozni) dolgozni kérem, keresztelőt fotózni a messenger engedelmesen pittyent kettőt, amitől úgy meghűlt a vér az ereimben, mint amikor először láttam a Fűrész 2-t. Tudtam, éreztem. Átlépve termetes bőröndjeinket, benne a Balatonra előkészített teljes hadifelszereléssel megragadtam a készüléket, és gyanúm beigazolódott: Úton vagyunk a kórházba.

Namármost akármit is vállal az ember fotósként, az elveihez hűnek kell maradnia. Minden ügyfél egyenlő. Nem tehettem meg, hogy lemondom a keresztelőt és bevágtatok a kórházba. Így szépen felöltözve 190-es pulzussal véghezvittem a lehetetlent, legjobb tudásom szerint lefotóztam Anna megkeresztelkedését, majd őrült módjára átvágtattam a városon, hogy beérjek a vége főcím előtt.  A lelkem kilehelve, minden porcikámból izzadva léptem ki a második emeleti liftből, a gólyás nagy bordó ajtó elé amin az áll: Szülőszoba. És akkor felsírt egy kisbaba. Az a semmivel össze nem téveszthető kismacskaszerű nyávogás, mégis erős, és hangos, nagyon hangos volt. Egy nővér épp kijött, én pedig beléptem, majd azonnal útbaigazítást kértem elhadarva, hogy kihez jöttem és miért. Szó se róla, segítőkészen, türelmesen elindult, hogy megkeresse az én kismamám, akinek a szülésére 4 hónapot vártam. Egy másik, nagyon kedves arcú mosolygós szülésznő kilépett a folyosóra és megnyugtatólag közölte, foglaljak kint helyet megvan a bébi! A méhlepényre még várunk.

Legszívesebben sírva fakadtam volna, mint egy babájától megfosztott kislány, helyette bambán bólogatva kifáradtam és leültem, hiszen ezt kérték. És ültem.. ültem, és nagyokat sóhajtva írtam meg a legközelebbi szeretteimnek: Lekéstem. Majd elmondtam magamban hangosan, egyre hangosabban: Lekéstem. Csalódott voltam, a vizsga miatt, de elsősorban amiatt, hogy cserben hagytam Cilit és anyukáját Angélát, és a babát Odint, és az apukáját Robertet, mert Robert nem lehetett ott, hogy lássa amint elsőszülött fia világra jön, én pedig nem voltam ott, hogy ezt megörökítsem nekik.

Van az az érzés, amit csak filmeken látni. Amikor a csalódottságból az ember erőt kovácsol, szinte felugrasz és megvan az AHA pillanat, villan a kis körte a fejed fölött. Tárcsáztam Cili anyukáját és imádkoztam, hogy fölvegye, közben arra gondoltam milyen bunkó vagyok, hogy zavarom ebben a szép pillanatban, de meglepetésemre fölvette, én pedig elhadartam, hogy be kell jutnom. Két perc múlva nyílt a gólyás ajtó, aztán az Apaöltöző, négy perc múlva pedig szép kék műtősruhában, csattogó gumiklumpában masíroztam a szülőszoba felé, amin egy vadvirág képe volt, de már meg nem mondom milyen. Beléptem és ott feküdtek. Anya és fia. Aprócska gyűrött teremtés, hatalmas fekete hajjal. Cili egy csatát nyert hős tekintetével nézett rám, én pedig azonnal gépet ragadtam és remegő kézzel elkezdtem dolgozni.

A fotókon nincs rajta a szülés, hiszen nem voltam ott. Nem fogod látni a pillanatot, amikor a doktor magasba emeli, sem azt, ahogy a köldökzsinórt elvágják, mert nem voltam ott. De véletlenek nincsenek, már tudom, nem kellett ott lennem. Nem tudom miért, talán az univerzum meg akart kímélni, talán csak nem akart beavatni abba, amit néhány év múlva én magam személyesen kell majd megtapasztaljak, azt a titkot, ami minden nő elől rejtve van addig a pillanatig. De én már egy cseppet sem bántam. Ahogy a mesém elején írtam, anyává válni azt jelenti, hogy a két fős csapatból három fős lesz. És ez a három fő elválaszthatatlan kötelékkel örökre egyé válik. Akkor ott azt éreztem, hogy bár Robert nincs jelen, nekem óvatosan, mint az épp elrepülni készülő kismadarat – úgy kell fotóznom azt a nem mindennapi pillanatot, hiszen én kívülálló vagyok. Valaki, aki csak egy szeletkét kért az élményből. Ez nem rólam szól.

Cili beengedett abba a kis szobába, ami nem falakból épült, megengedte, hogy bekukucskáljak, és azt is megengedte, hogy Neked kedves olvasó megmutassam, amit az én szemem látott.

Fogadd hát sok szeretettel Odin első perceit ezen a Világon.

Köszönet a Szent Imre Egyetemi Oktatókórház tündéri szülésznőjének, sajnos a nevét nem sikerült megtudnom. 

 __________________________________________________________________________________________

Have you ever been rushing to a labour-room? Like in the movies, shoving people aside on the stairs to get to the metro, pushing the elevator button five times. If you are a dad, probably yes. If you are a mom, you know how things happen on the „other side”. But do you know who is in between? Me.

Being a beginner (advanced?) photographer I decided to challange myself. To shoot something I have never shot before. Of course, my story is not that poetic. I chose this topic for the practical exam of my photography course, mainly because this is something worth shooting, something worth showing, something extraordinary. This is a topic I want to showcase. So I was wondering, what excites me nowadays? I shot many moments full of joy on weddings, but that topic was not on the list to choose from, so that’s off the table. And then, out of nowhere, it popped into my head. I am a 28 year old woman who always had the moment of giving birth on my mind. What does a woman go through while giving birth? How does it feel to create a life and start a new life, through pain? What it is like to suddenly go from a team of two, to a team of three?

It is nothing new, shooting a child-birth, but in Hungary, for many reasons this topic is less common than in other places in the world. I was quick on the trigger to post a request on social media, seeking the mother-to-be who is open enough to let me enter this unusual environment and allow me to, through my perspective, showcase the emotional side of giving birth. The reactions from friends and family ranged from „I can’t wait to see this” to „you must have lost your mind”. Still, everyone was curious. Everyone wanted to see how this will turn out. And so my tale begins.

Even though I was sceptic, I was still excited to see who would respond to my request. There were quite a few of responses, but most of them refused after they found out I wish to publish the pictures. Understandably. And then came Cili. Everything happened so fast. We met, discussed the details, and the plan started take shape.

Compared to other shootings, the fight against time was the most difficult part. A photo shoot in a studio planned at 16:30 on a Monday cannot be compared to a standby lifetime when you are checking your phone every 5 minutes whether „it has started yet”. For two months, I was very much into the topic. I spotted every pregnant women on the street, I checked many photos and videos about the subject, and every evening in the bed I was daydreaming about how it will go down. My closest friends were concerned how I would handle the whole situation. They heard the stories about the blood, the screams, the tears. I always said: we will see. We will see, just get there finally. The first act started when Cili reached the scheduled date. By that time my days were completely full of stress. That type of stress when you know that any moment could be THE moment. Don’t stay for too long in the bathtub, because you might need to go now. Don’t cook anything that takes a long time to finish, because you might need to go now. This is how my days went. Fortunately, my boyfriend was supportive the whole time, the word „Cili” got a new meaning in our lifes.

The turning point came when Cili went into labour. All seemed so easy. Too easy. Surprisingly easy, even. Is this all? We go to the hospital together and they tell us when the baby is coming? Not that I didn’t like it. Fully at peace did I go to Szent Imre hospital where I met Cilis’s mother. We talked for a while, 5 hours to be exact, when it turned out that the Hungarian healthcare made some calculation mistakes and they miscalculated Cili’s ideal date for labour with about 2 weeks. Well, the waiting game began again. Cili was allowed to go home the next day, while the summer heat was peaking and I continued to sleep halfway awake every night. Still, life goes on, so I accepted every photo shoot request – an engagement session, a couple-shooting, a christening. I even squeezed in a luxury, 4 days of vacation at Lake Balaton. At least this was the plan. On Sunday morning while preparing to go to the church for work (no, not to preach) Messenger beeped twice. My heart stopped beating for a second, just like when I first saw the movie Saw II. I knew it, I felt it. Stepping over the luggages prepared for Lake Balaton, I grabbed by camera and just as I expected: we were on our way to the hospital.

Nevertheless, whatever job you sign up for as a photographer, you have to stay true to your principles. I couldn’t simply cancel the christening job so I can rush to the hospital. Therefore, dressed up nicely for the event, with a pulse of 190 I did my best and recorded how little Anna has been baptized and right after I finished I was off and running through the capital to catch the show about to happen in the hospital. Exhausted and full of sweat I stepped out of the elevator at the labour-room. And then I heard a baby crying. That unmistakable, kitten-like sound which was really, really loud despite it’s nature. A nurse came out of the room and I immediately explained who I am and asked for directions. She, helpfully and very calmly, went to find my mother-to-be. The one I was waiting for, for 4 months to give birth to his son. Shortly after, the nurse approached me to announce: we have the baby.

On the inside I wanted to cry like a girl who’s doll was taken away. I nodded and sat down. And I was sitting there, informing my closest friends that I missed it. And then I repeated to myself several times: I missed it. I was disappointed not only because I couldn’t do my work for my practical exam, but mainly because I let Cili, her mom Angéla, and baby Odin down, as well as his dad Robert who couldn’t be there to see his firstborn son. I couldn’t eternize this moment for them.

There is that moment you only see in the movies. When you are extremely disappointed but somehow, someway you rise up and say: I won’t let this happen. So I dialed Cili’s mom and prayed that she answers. I did this while thinking what a jerk I am to disturb this beautiful moment. Surprisingly, she answered the phone and within a matter of minutes there I was, standing in a nice blue hospital dress and in a flip-flop marching to the labour-room. I stepped in and there were they. Mother and son. A small, wrinkly little man with long black hair. Cili looked at me with a victorious warrior’s face, and I immediately grabbed my camer and started to shoot with my shaking hands.

You won’t see the pictures of the moment of giving birth, because I was not there. You won’t see the moment when the doctor raised him in the air, nor when he cut the umbilical cord, because I was not there. But everything happens for a reason. I can see now that I was not supposed to be there. I don’t know why, perhaps the universe wanted to protect me for now, from what I eventually, years from now, have to see myself. Protect me from the secret, that is revealed for every women at that particular moment. 

As I wrote at the beginning of my tale, becoming a mother means that your team of two becomes a team of three. And this three will have an unbreakable bond for eternity. Right there I felt that, even though Robert is not there to witness it, my job was to immortalize this unique moment very carefully, just like when shooting a little bird about to fly away. Because I am an outsider here, someone who only asked for a tiny piece of this experience. This is not about me.

Cili allowed me to enter this small place not covered with walls. To peek in and even to show you, Dear Reader, what my eyes saw.

Allow me to present the very first moments of little Odin’s life in this world.