Az emlékezés nagyon furcsa dolog, számomra legalábbis, mert nem tudom, hogy az emberek ugyanúgy emlékeznek ahogy én, vagy az én képességem egyedi, esetleg más. A napokban sokszor gondolkodtam ezen, annak kapcsán, hogy vajon hol kezdődik egy ember útja. Mikor lépsz rá arra a bizonyos első járdakockára, és mennyi minden vezet hozzá?

Imádom az olyan filmeket, amiben látványosan szemléltetik ezeket a dolgokat, a hatásmechanizmust – azt hiszem ez a jó szó rá. Amikor én felidézek egy gyermekkori, igen régi jelenetet, abból a kis kupacból ami rendelkezésemre áll, akkor látom, hallom és még érzem is azt a szeletkéjét a múltnak. Illatok, ízek, hangok, de akár egy tárgy érintése is elő tudja hozni ezt a flashback szerű élményt. Talán nincs ebben semmi különleges, mind így vagyunk ezzel, de engem az foglalkoztat igazán, hogy miért csak azok az emlékek hívhatóak elő az agyunkból – amik-, és vajon emlékeinknek, és a minket ért élményeinknek milyen hatása volt az egyes cselekedeteinkre.

Ennek kapcsán feltettem magamnak a kérdést: Miért lettem éppen fotós? Mi késztetett arra, hogy elkezdjem a pályát, és hogyan jutottam idáig, ahol most állok. És akkor, varázsütésre mint amikor hívod az emlékeket, jöttek.  Olyan apró részletek, amik azt az ismerős ismeretlen érzést keltik az emberben.

Szóval maroknyi kis csomagomból azt hiszem igen meghatározó volt a piros fényképezőgép. Apukámnak volt egy kompakt fényképezőgépe. Piros. Cseresznyepiros volt, biztosan ez fogott meg benne, nem is maga a rendeltetése. A kilencvenes években járunk, tehát a fényképezőgép bár nem ritka, mégis egyáltalán nem olyan elterjedt, mint ma. Egészen kicsi lehettem, mert az emlékképben egy keskeny könyvespolcnál állok, amit magasnak és elérhetetlennek látok. Sok-sok egyforma gerincű könyv van rajta, elnyűttek és színesek, de engem nem érdekelnek, mert a legfelső polc pereméről ott lóg a cseresznyepiros fényképezőgép, a nyakpántjánál felakasztva. Apukám nagyon sokat fényképezett vele, tudjátok, több doboznyi családi fotó, amik arra várnak, hogy albumba kerüljenek, de egyelőre valahol anyukám vállfás szekrényének alján pihennek. És ahogy ezt kimondom, már érzem is azt az illatot, amit a doboz áraszt. Beugrik, hogy szintén kislányként kitúrom a szekrényből a dobozokat és unásig nézegetem a fényképeket. Sötétkék kemény karton, széles és lapos, a csillogó fényképek hanyagul sorakoznak benne, és közben érzem – még ma is- anyukám téli szövetkabátjának, és vasalt kosztümjének az illatát.

Aztán van egy fénykép rólam, 2 éves lehetek rajta, fehér nyári ruhában állok egy csomó rózsa között, egyet igyekszem is gondosan szétcincálni. Azt hiszem a Margitszigeten készülhetett, de ami mindig foglalkoztatott, az volt, hogy a képről láthatóan le lett vágva valaki. A kép mindig különlegesebbnek számított a többinél, mert kisebb volt, és tudtam, hogy a levágott ember miatt más. Később kiderítettem, hogy egy jelentéktelen szereplő lett levágva, semmi drámai nem volt a történetben, eltitkolt szerető vagy ilyesmi, egyszerűen csak túl cuki voltam ott, de rosszkor fényképezték. Ahogy erre visszagondolok megmosolyogtat, mert mai napig szeretek virágok közé „bújva” fotózni, megnyugtat, ha előtérbe kerülnek szépen elmosott rózsák, levelek és mindenféle növény.

És végül, de nem utolsó sorban egy már-már nevetségesen bugyuta emlék. Már nagyobbacska 7-8 éves korú lehettem amikor a Sailor Moon című sorozat kitartó rajongója voltam, barátnőimmel együtt. Természetesen szétosztottuk a karaktereket, csakúgy mint a Spice girls lányokat is magunk közt, így a rajzfilmből én lettem Vénusz tündér. Az egyik barátnőm egyszer úgy 5 darab fényképpel jött az iskolába, mindegyiken egy egy szereplő volt, a tündérek. Az apukája kifotózta nekünk a tv-ből. Olyan csodálattal töltött el, az a láthatóan amatőr fotó, amin még a tv kerete is látszott, hogy sokáig kincsként őrizgettem a zöld ruhás irreálisan magas és vékony tündérlány képét. De igazából a tündérlány nem is izgatott, a fotó viszont annál inkább. Emlékszem, a mai napig, hogy próbálom elképzelni az apukáját, és a gépet, amivel a fényképet készíti. Szakállasnak gondoltam, a gépet pedig masszív, fekete darabnak.

Ilyen és ehhez hasonló töredékek rémlenek fel arról, hogyan kerültem kapcsolatba a fényképezéssel, amit aztán végül 16 évesen ízleltem meg először. Azóta egyre erősebben érzem, végérvényesen tudom, hogy ez már egy életforma. Amikor elkezdesz fényképezni, rájössz arra, hogy a fejedben létezik egy másik sík, egy nézőpont, amit tetszőlegesen tudsz ki-bekapcsolni ha fotózni akarsz, a képeid ettől lesznek érdekesek. Akkor kezdik el mondani, hogy milyen jó meglátásaid vannak. Aztán sok száz, ezer kép után ráeszmélsz, hogy a kapcsoló elromlott, és a látásmód bennragadt. Már nem az akaratodon múlik, hogy meglátod e azt a szép fényt, az érdekes nézőpontot, a különleges pillanatot. Mindig látod, és néha szándékosan kapcsolnád ki, de nem tudod. Már nem tudsz úgy ülni a 7-es buszon, hogy csak úgy kibambulsz, mert a fejedben folyamatosan zizeg a fókusz, a szemed élesít, az agyad exponál. Ettől persze nem lesz az ember különleges. Ha csak a gondolataink tennének minket valakivé, a világ tele lenne csodálatos alkotó, világmegváltó emberekkel, de a gondolati síkot meg is kell valósítani ez pedig már egy következő lépcső.

 Így visszagondolva nagyon hosszú utat tettem meg idáig, pedig alig múltam 27 (a fenéket, mindjárt 28 vagyok), és mégis, tudom, hogy ez még semmi. Viszont arról is megbizonyosodtam, hogy az embert nem fedezi fel senki. Nem fognak bekopogtatni egy nagy kartontáblát lengetve, hogy gratuláljanak Te király vagy! Még csak nem is a lájkok fogják meghatározni, hogy jónak érzed e magad. Sosem fogod annak érezni magad, nem mered. Mindig ott fog motoszkálni az agyadban, hogy jobb legyél, több, és ez azt hiszem sosem fog elmúlni.