A mostani cikkem a „Derült égből villámcsapás” klasszikus esetéből táplálkozik. Láttam egy posztot a  szosöl médián, és azonnal megindított. Még meg is osztottam pedig a munkáimon kívül nem sok mindent osztok meg ami konfrontációra adhat felületet, mert azt nehezen viselem. A kép alant:

És akkor jöjjenek magvas gondolataim. Aki jobban ismer, tudja, hogy pedagógusként dolgoztam 6 évig. Szeretem azt mondani továbbra is, hogy pedagógus vagyok, mert a felmondással ez nem szűnik meg. Ez egy létforma, abban a pillanatban, hogy beállsz az egyre néptelenedő nyájba már másként látod a dolgokat, de azzal hogy elkószálsz és elhagyod a .. nos a bárány társaidat, azzal nem múlik el. Persze nincs mögöttem 40 éves múlt, hála istennek már nem is lesz, de hiszem, hogy miként a kor is egy állapot nem pedig érdem, úgy a tapasztalat is többrétű. Van, aki 40 év alatt sem tudja kinőni a hibáit és rálátni a rendszer hibáira, és van akinek 3 év is elég hozzá hogy bölcsen távozzon.

Na de kanyarodjunk vissza a képre. Itt van ez a vélhetően siralmas teljesítményű matematika dolgozat, amelyre szívet melengetően kacskaringós, gyönyörűséges betűkkel már-már irodalmi magasságokba szökő üzenetet hagytak a tanárnak. Nem tudom ki a szerző, nem tudom, hogy hány éves, de zseniális. Legszívesebben megölelném, és cinkosan összemosolyognék vele, mert ő bizony látja a lényeget. És ott van az a piros betűs félig lefotózott tanári „értékelés”. Nem kell ott lenni, hogy halld, ezt bizony legszívesebben kiabálták volna, nem kell elemzőnek lenni, hogy lásd, a papírba vésték, nem egy, nem kettő, összesen hat felkiáltójellel tudatva szerencsétlen diákkal: Te bizony hülye vagy édes lányom! Tanítónénink, avagy bácsink felrója a butácska nebulónak hogy DE HÁT vettünk rá példát DE NEM FIGYELSZ! és ez… kapaszkodj kedves olvasóm, ez baj!!!

Engedd meg, hogy meséljek neked arról, hogy szerintem mi a baj.

A baj az, hogy ez a pedagógus kimerült, idegrendszerileg megtépázott, valószínűleg a töke tele van, utálja az összes kis porontyot, aki vele szemben ül, és nem figyel, pedig ő ott dekkol a táblánál és 45 percig próbálja a telefon előtt barnult bamba képű tinédzserek fejébe verni azt, amit kell. Aztán megszólal a megváltó csengő, valószínűleg az utolsó aznap. Bokros adminisztrációs teendői után összepakolva szánalmasan sok motyóját felmarkolva hazabattyog, útközben belenéz egy kirakatba, de a divatos ruhák helyett magát látja: rongyosnak, fáradtnak tűnik, zsíros a haja, atyaég végre péntek. Nem ítélkezem, emlékezem. Én ugyan nem iskolai tanár voltam, hanem óvonéni, de bizony sokszor éreztem hasonlóan magam. A mai napig a domestos illata ellazít, mert arra emlékeztet, hogy felmostak, és vége a napnak. Ez a baj.

És ezzel szemben ott van ez a diáklány. Szeretném hinni, hogy valamiben nagyon jó. Nem! Hiszem, hogy valamiben nagyon jó! Lehet, hogy titokban szépen énekel, gyönyörűen rajzol, fest, falja a könyveket, kiváló a memóriája, gyorsan fejt rejtvényt, türelmes, kedves az idősekkel…. de egy valamiben siralmas és az a matek. Valószínűleg több valamiben is siralmas, így voltam ezzel én is. Matematika-Fizika-Kémia köszönömszépen soha többet. Mai napig úgy érzek mint ez a lány a dolgozatra írt megjegyzése kapcsán. Már nem egyszerűen én gyűlölöm a matekot, ő gyűlöl engem. És ne menjünk el egy fontos dolog mellett. Nem csupán beadta ezt a szánalmas papírdarabot, hanem KREATÍVAN üzent rajta.

Volt mersze, volt bátorsága ebben a penésszagúan tekintélyelvű, zöldpados, hipómosta retrócsempés oktatásban megszólalni. Javasolt valamit, amit honatyáink is meggondolhatnának, az üzenet marhára egyszerű:

Soha nem felejtem el azt, hogy milyen érzés volt a dolgozatosztás. 6 éven át 6 különböző matematika tanártól volt szerencsém több száz siralmas dolgozatot átvennem, a kötelezően menüben hozzájáró rosszalló pillantásokkal, összevont szemöldökökkel, sóhajokkal és fejcsóválásokkal. De azt sem felejtem el, milyen érzés volt, amikor az igazgató a hangosbemondóban bejelentette, hogy a Mozgóképkultúra és médiaismeret országos középiskolai tanulmányi versenyre beadott pályázatom különdíjat ért el. Ezt persze nem sokan hallották meg, néhány osztálytársam méltatott tapsra, mosolyra. És azt sem felejtem el, amikor kezdeti kis fényképeim a gimnázium könyvtárában kiállításra kerültek. Utólag örömmel emlékszem vissza a középiskolai éveimre, de ez csak és kizárólag azért lehetséges, mert a művészet bebizonyította számomra, hogy az ő asztalánál mindig lesz hely számomra. Nem kell rettegnem attól, hogy az utcán sétálva a sarokról előugrik majd egy molyos öltönybe bújtatott tanárbácsi és rámparancsol hogy mostazonnal mondjam meg a négyszázötven gyökét! Mert az élet nem ilyen.

Az osztályzatok szerint, aki 1-est kap az elégtelen. Nem elég, nem vagy elég. Van egy követelmény, amihez te nem vagy elég. De ha elégségest kapsz, akkor se örülj nagyon, nem túl pozitív az sem. Nagyon okos emberek, a kontinensünk nem is olyan távoli részein felismerték azt, amiről itt próbálom osztani az észt. Rettentően összetett folyamat, de ez az egy papírlap tökéletesen összefoglalja. Egy hatalmas villogó nyíllal rávilágít, hogy a baj itt van!

Van egy klasszikus frázis, többféle verzióban szokták durrogtatni, de nagyjából annyi a lényege hogy: Minket is így neveltek oszt’ mégis felnőttünk valahogy! Ez a klasszikus felfogás az, amitől mi magyarok, a világegyetem lúzerei nem tudunk kitörni saját magunk alkotta kereteinkből. Jó nekünk a „valahogy”. Nem ismerjük fel azt, hogy a gyerekekben már 4 évesen megcsillan, felragyog, fel tud ragyogni a tehetség! Aztán fogjuk őket és iskolapadokba zárjuk, leültetjük őket a csontos kis fenekükre és nem engedjük ki őket 6-8-10 évig! De merész leszek, már az óvodába is beszivárog ez a semmihez sem hasonlító teljesítményorientált korbács-csattogtatás. Az óvodában, ha nem vagy jó a követelményrendszer szerint támasztottakban. akkor fejleszteni kell. Előkészíteni. Iskolaelőkészíteni. Viszketni kezdek a szótól. Ott van az az édes kis szöszke lány, és mi jól iskolaelőkészítjük, szerencsétlen meg csak ülne és tekergetné ott a baba haját, helyette izzad a „készségfejlesztő” színező felett és utálja. És utál téged is. Nem sokáig, csak 10 percig, mert ők még tudnak igazán felejteni, meg szeretni. Aztán ez a szöszke kislány valahogy végigbotorkál az oktatásügy szutykos neonfényes folyosóin, és senki meg nem kérdi tőle, hogy: Mit szeretnél csinálni? Miben vagy jó?

Ha szerencséje van, akkor lesz elég ereje hogy magától rájöjjön, de az a szomorú valóság, hogy nagyon kevés olyan öntudatos kisember lézeng ebben a országban akik segítség nélkül ki tudnak törni ebből ránk keményedett magyar valóságból. Ez a piros betűkkel kiabáló, kimerült és elkeseredett pedagógusoknak lenne a feladata. Nem tudok ítélkezni, mert valahol mindkettő vagyok. Kreatív diáklány és fonnyadó pedagógus. Pontosabban voltam. Mert már elhiszem, hogy valamiben jó vagyok, és ha apró léptekkel is, apró kis szeletkékkel de embereknek boldogságot és örömöt tudok szerezni, és közben én is örülök mert jó érzés. Nekem ez a feladatom.

ps: Kedves diák/lány (?) ha valamilyen módon eljut hozzád a cikkem, és te írtad az üzenetet keress meg, meghívlak egy fagyira! Akkor is ha hideg lesz hozzá, mert ahogy nekem, úgy hiszem, hogy neked sem mondhatják meg, hogy merre menj!