Hiszek abban, hogy a művészt az iparostól egy dolog különbözteti meg: az útkeresés. Az talán mindenki számára egyértelmű, hogy a világ nagy művészeti, alkotói, felfedezői, azok a bizonyos Nagy nevek mind azzal írták be a nevüket azokba a bizonyos nagykönyvekbe, mert kerestek valamit, amit mások nem láttak. Ennek a keresésnek az eszköze pedig az alkotás.

Mindennapjaim velejét az utóbbi időben a tanulás tette ki. Amennyire utálom az intézményes „tanítást”, annyira megdöbbentem, hogy a fotográfus szakvizsgámat követő napokban egyre világosabban láttam: a megszerzett tudás sosem elég. Minden, amit meg kellett tanulnunk, technikáról, történelemről, korszakokról, az lassan egésszé állt össze a fejemben, és rá kellett döbbennem, hogy nagyon hasznos folyamat indult el bennem.

Mosolyogva nézem fotográfus „osztálytársaim”- tevékenységét a szociális hálón. Látom, hogy sokakat megérintett ez az egy év, amit együtt töltöttünk – kit így, kit úgy, de sok útkeresés elindult. Elkezdtük érteni, amit csinálunk, és elkezdtünk érdeklődni. Nagyon mély filozófiai boncolgatásokba merülhetnék arról, hogy lelki szinten egy-egy fotós életpálya hogyan indított el bennem dolgokat, de most másról szeretnék mesélni. Ugyanis engem egy valami borzasztóan megragadott. Jobban, mint bármi más: A hagyományos filmre történő fényképezés. Én hiszem, hogy a minket valaha is ért hatások vezetnek azokra az utakra, amiket bejárunk, és ezen a ponton elmerengtem, mert körülbelül 13 éves lehettem, amikor gimnáziumba kerültem, és egy lelkiismeretes pedagógusnak tanítónak (!) köszönhetően, először találkoztam a fotózás alapjaival. Egy picike lerobbant raktár-jellegű helység szolgált sötétszobaként. Egy két emlékképem van arról a csekélyke időről, amit bent töltöttem, főleg fotogramok készítésével, tanórák keretében, de egy biztos: Fontos volt.

És akkor itt állok most, 15 évvel később, fotográfusként, és kipattan a fejemből, hogy én bizony filmre akarok fotózni. Legalábbis ki akarom próbálni. Így történt, hogy tettestársként megkerestem kedves fotós barátomat Zsoltit, és elhatároztuk, adunk egy esélyt magunknak. Mindketten digitális fényképezéssel foglalkozunk, ő a FUJI világában, én a Canon pixelei közt kóborlok, de közös kalandunk során ez a tökmindegy kategóriába süppedt, ugyanis ő egy analóg Nikon fényképezőgéppel, jómagam pedig egy közel 60 éves Zenit gyártmányú masinával vágtam bele a kalandba.

Azért mondom, hogy kaland, mert izgalmas volt – de még mennyire. Digitális fotósként az ember kb. 10 perc alatt előkészül egy munkára, technikailag. Van, hogy annyi se. Akksit ellenőrzöl, kártyát tisztítasz, bedobod a gépbe, beállítod és csóközön. Na de nem most. Először is utána kellett járnunk, hogy mibe is vágjuk a fejszénket. Na, ezen a ponton dőlt el, hogy az előhívást egyelőre meghagyjuk a szakembereknek – még egyszer mondom, egyelőre! Első lépésként filmet kellett szerezni a gépbe. Ez viszonylag egyszerűen ment, a boltba besétálva fotós kolléga segítőkészen állt rendelkezésemre – az én választottam egy FUJI Superia 800-as tekercs volt. Bácsi befűzte az orosz atomreaktoromba és onnantól úgy vigyáztam rá, mint egy vékony héjú tojásra. A kevésbé szakavatottak is tudhatják, hogy a filmet nem érheti fény, szóval tényleg rettegve forgattam nehogy kinyissam az ismeretlen szerkentyűt és mindent kezdhessünk előről. Aztán jött a témaválasztás. Embert akartunk fotózni – naná. Mindketten nagy rajongói vagyunk az emberi szépségnek, de romantikus ábrándozásainkból a vágyott felvételekről hamar visszarángattuk egymást a gyakorlatiasság talajára: olyan modellt kell találnunk, aki tudja, hogy mit csinál. Tekintve, hogy lehetőségeink határozott számú kockákra voltak redukálva, nem bízhattunk a véletlenre semmit. Később visszakanyarodok majd arra, hogy Zsani miért volt tökéletes választás, és partner a mi kis kalandunkban. Nem sokáig maradunk a realitás talaján – ez már csak így megy – művészi romantikus képzelgésbe merültünk arról, hogy az ötvenes évek eleganciáját szeretnénk megörökíteni, kalappal, gőzmozdonnyal, meg amit akartok. Aztán November barátunk közbeszólt, azzal az igazi szutykos, nyálkás stílusával, de nem ijedtünk meg. Lelkiismeretes modellünket lakásba hívtuk és úgy döntöttünk ezúttal a tesztelés mikéntjére koncentrálunk, a témába merengés helyett.

Sok százezer digitális kép van már mögöttünk – jobbak és kevésbé jók. Igaz, hogy minden alkalommal megemelkedett pulzussal és némi gyomorgörccsel dolgozunk, de akkor is 1-esek és 0-k sorát hozzuk létre, amiket gombnyomásra lehet törölni, javítani – és látni. Ez nagyon fontos. Ott van ugyanis korunk nagy találmánya a kijelző. Amikor az ember analóg fényképezőgéppel – azokból is a régiekkel dolgozik, nagyon sokszor fog a homlokára csapni, mert amikor exponálsz, ösztönösen fordítod a gépet a szemed felé- és újra, meg újra, és újra rá kell jönnöd, ezen bizony semmit nem fogsz látni. Ezen rengeteget nevettünk, és az egész fotózás végéig nem sikerült ez a berögződött rutinmozdulatot leküzdenünk. Pedig volt még mit leküzdeni. A fénymérést egy digitális FUJI géppel végeztük méghozzá olyan módon, hogy a beállított képet megpróbáltuk tökéletesre exponálni vele, majd az ideális beállításokra állítottuk az analóg gépeket is. De még akkor is ott volt az az idegesítő kis érzés, hogy mivan ha nem jó? A felállás szerint az egyikünk derített, a másik először fényt mért digitális géppel, aztán filmre fotózta ugyanazt. És itt kanyarodnék vissza ahhoz, miért volt nagy segítség Zsani szakértelme. Amikor tudod, hogy csak egy kockád van az adott beállításra, és pontosan tudod, mit szeretnél látni a képen, akkor nem fordulhat elő az, hogy a modell bepislog, vagy nem úgy néz, vagy nem úgy tartja a száját – mert ezen a szinten a spontaneitás még nem engedhető meg. Hatalmas jelentőséggel bír az, hogy a modellünk ennyire tudatos testképpel, nyugodtsággal és egészséges önbizalommal segíti a munkánkat.  

A fotózás nagyon jól telt, az adrenalinnak ezt a fajta jótékony verzióját receptre kéne írni. De van az a fajta adrenalin is, amit akkor érez az ember, amikor a fotós üzletben a filme beleszakad a fényképezőgépbe. Ez történt ugyanis velem. Szegény orosz atomerőművem már kiállta az idők próbáját, nemcsoda hát, hogy egy ponton már nem úgy teljesített mint anno orosz kollégáink kezei közt. Szegény filmem pedig kettészakadt. Nem először fordult ez elő velem, de most nagyon akartam, hogy ebből még jól jöjjünk ki – és szerencsémre, a fotós bolt rutinos eladó bácsija megmentette az anyagot a pusztulástól. Ugyan két darabban, de elindult a laborba, és aztán két igen hosszú nap után kaptam a telefonhívást, hogy mehetek a digitalizált képeimért. A szülészetre rohanó édesapa hozzám képest buddhista szerzetes volt aznap, de első szülött – izé – első saját modelles kisfilmes anyagom megért minden fáradozást. A digitális képekhez képest persze sok kialakult elvárás van bennünk – élesség, zajmentesség, stb. De amikor kibontod a kis tasakot, és kihúzod a filmet a fény felé tartva, és ott van rajta a munkád, fizikai valóságában egy darab műanyagban, akkor megérted, hogy ezekre miért nincs szükség. 1839-ben amikor először került a valóság leképezésre, sok minden megváltozott. 178 évvel később (!) egy 60 éves masinával készített képek a 21. században nekem legalább akkora kincset jelentenek, mint anno az emberiségnek az elsők.Nem tehetek róla, ez a romantikus felfogás lehet, csak az én lelkemet érinti meg, de a képeket elnézve, bármennyire lágyak, zajosak is – számomra tökéletesek.

Fogadjátok nagyon sok szeretettel a megmenekült felvételeket a teljesség igénye nélkül.

/A werk fotókért köszönet Seres Zsoltnak/