A napokban időm jó részét esküvői utómunkálatokkal töltöm. Minden témakörben adódik olyan fotó, ami sok kérdést felvet bennem, de igazán régóta foglalkoztat az, amit szerény nyelvújítóként el is neveztem megörökítéskényszernek.

Előljáróban hadd mondjam el, sokat vívódtam, hogy saját képekkel illusztráljam e a cikket, de végül úgy döntöttem a világhálót hívom segítségül mégpedig azért, mert senkit nem szeretnék még véletlenül sem megbántani, vagy negatív érzéseket kelteni benne ha esetleg magára ismer.  A cikkemnek nem célja a hőzöngés, trollkodás, okoskodás vagy bármilyen nemű ész-osztás.

Szóval, ülök a gép előtt, és percekig csak bámulom az editálásra váró fotót: gyönyörű menyasszony, talpig meghatódott édesapja karján, izgatottságtól csillogó szemmel, lépdelnek az oltár felé, a mögöttük álló hatalmas templom ajtón árad be a júliusi napfény, körültáncolja őket, megsimogatja a lány habos szoknyáját, megcsillan a sokéves kövezett padlón. Jobbról és balról ódon fapadok keretezik a látványt, selyembe, szaténba, sifonba bújtatott vendégek állnak tisztelettel a főszereplő felé fordulva, kezükben pedig sok sok tenyérnyi mobiltelefon világít.

És akkor szinte hallom, ahogy leszalad a tű a lemezről, és csak pislogok. Tudom, a média minden szegletéből ömlik ránk mindenki véleménye, attól függően, melyik oldalt képviseljük: Vegyél minél nagyobb készüléket és örökíts meg mindent, ne maradj le semmiről! (mondja az idióta reklám) vagy épp tedd le a telefont, és láss. Aztán vannak azok a fotós kollégák, ritka állatfajunk elvetemült példányai, akik egyenesen sértésnek veszik, ha Teri néni elébük lép a kritikus pillanatban, és az ő előre megkomponált, minden pixelében tökéletes fotója odavész. Aztán vannak, akik úgy gondolják, rajtam nem fogsz ki kisbarátom, Én direkt az orrotok alá dörgölöm, hogy milyen kártékonyak vagytok, és a Ti mobiltelefonotok képén át mutatom majd meg azt, amit láttunk. Egy kicsit mindkettőt éreztük már, talán csináltuk is szóval nem török pálcát.

Nemrégiben egy szakmai képzésen oktató tanárunk érdekes szemszögből világított rá a fotózás filozófiai kérdésére. Tudtátok e, hogy amikor egy kamera exponál (fényképez), abban az egy röpke, és megismételhetetlen pillanatban az objektív szerkezete „bezárja” a képet a fényképező szeme előtt, így ha jobban belegondolunk, minden elkészült kép mögött ott áll egy fotós, aki azt az egy, és megismételhetetlen pillanatot nem látta. Persze aztán fogjuk a memóriakártyát, és perceken belül ott lesz, megnézhetem, az enyém, csupa 1-es és 0, amit senki el nem vesz tőlem.De a valódi kérdés az, ugyanazt jelenti e Látni és megörökíteni?

Ha tanárunk gondolata mentén indulok el, akkor Mi fotósok, azt választjuk, hogy a létező, zajló, fizikai formájában történő pillanatot a saját szemünkkel nem akajuk látni, helyette azonban megörökítjük annak, aki ezt kérte tőlünk. Viszont Ti, kedves vendégek, Ti akiket meghívtak egy gyönyörű, megismételhetetlen eseményre, miért választjátok a telefonotok védőhálója okozta vakságot?

Sokszor az jut eszembe, úgy tartjuk a mobilt a szemünk elé, mint a védőszemüveget napfogyatkozáskor. Nagyon sok esemény, történés valóban olyan ritka, mint a napfogyatkozás. Sőt, MINDEN pillanat olyan ritka. Nem kell esküvői pillanatokra gondolnunk, elég, ha a mindennapi apró kis csodákat vesszük. Először hintázik a gyermeked. Életében először, felülteted a hintára, valami új élményt adsz neki – és magadnak – először fog rád mosolyogni úgy, ahogy, és tudom, Kedves olvasó, hogy Te pont ezért ragadod meg a mobilod, és lépsz hátra hármat, hogy ez a pillanat sose múljon el. Ott legyen 1-esek és 0-k formájában egy aprócska plasztik kártyán, és Te megnyugodhass, hogy ez a pillanat már örök.

Esküvői szolgáltatókkal gyakran sopánkodunk a Nagy napok holtidejében, hogy milyen jó lenne már vendégként részt venni valahol. Letenni a munkaeszközt, legyen az kamera vagy szaxofon, és elvegyülni, élvezni azt a közeget, amit sok ember időt, energiát és pénzt nem kímélve készített elő, Neked. Mi mást választottunk, ezért a rimánkodást nem is folytathatjuk sokáig, hiszen nélkülünk az élmény, így vagy úgy de hézagos lenne. Te viszont megteheted vendégként, hogy egy pillanatra elfelejted a megörökítéskényszert, és a menyasszony ruháján táncoló fényt a saját szemeiddel csodálod addig a pár pillanatig, amíg az ott van, és megteheted, hogy észreveszed az örömapa megránduló ajkát, mert meghatottan búcsúzik lányától, és megteheted, hogy észreveszed igazából milyen gyönyörű is a virágdíszítés a széked támláján és még sorolhatnám. Lehet, hogy amikor hazamész, másnap előveszed majd a mobilod, és lepörgeted a videót, vagy a képeket, amiket lőttél, de hidd el Nekem, sosem fogod ugyanazt látni amit a szemeddel láthattál volna.

Aki ismer, az tudja, mennyire utálom a saját mobilom. Maroknyi funkcióját használom csak, és azt is elég bénán, sőt igazából pocsék képeket lövök vele. Ne érts félre, nem azt mondom, hogy mekkora menő arc vagyok, mert egy drágább, komolyabb szerketyűvel tudom megörökíteni amit te esetleg csak mobillal. Nem. Sőt, nem egyszer szembesítettek már a ténnyel, hogy nem tudom élvezni a pillanatot csak ha fotózhatom is. (Te most komolyan behoztad a Balatonba a géped?!) Ez egy betegség, majd egyszer erre is kitalálok egy jelzőt. De én arra adtam a fejem, hogy tízmillió fotós országában egy legyek a tízmillióból, aki azért dolgozik, hogy Te vendég lehess, és majd mosolyogva nézd vissza az arcodat az én szememen keresztül egy fotón, ahol meghatódva figyelted a menyasszonyt, vagy az örömapát, vagy a marcipános tortát, mert én ott voltam, Te ott voltál, és a mobilod is ott volt… a táskádban.