Néha elgondolkodom magamon, a személyiségemen – pozitív és negatív tulajdonságaimon – amolyan önvizsgálatot tartok. Úgy gondolom annak, aki fejlődni szeretne, ezt meg kell tennie. Idén többször is szembejött velem egy zavaró gondolat – mindig az önvizsgálós pillanataimban – méghozzá az, hogy hajlamos vagyok a dolgokat elnapolni. Tele van a fejem és a lelkem jobbnál jobb ötletekkel, de Pató Pál úrként vagy elodázom ezeket, vagy odáig halogatom, hogy sosem viszem véghez. Kell lennie valami motiváló erőnek, ami kimozdít ebből az állapotból – vagy jellemhibából – mert sokszor úgy érzem, hátráltat.

Büszke vagyok magamra, mert legutóbbi projektem megvalósult! Igen, kigondoltam, megálmodtam, és a halogató-elnapoló sunyi gondolatokat nem engedtem belopakodni az agyamba. Aztán amikor a projekt végeztével – amire hamarosan rátérek- megkérdeztem magamtól: Ezt most miért sikerült véghez vinnem, akkor rá kellett jönnöm, hogy azért mert a motiváció most más volt: A segítség.

            Az ötlet egyáltalán nem új, és nem is szeretném úgy beállítani mintha földreszállt angyalként megváltanám vele a világot - de a célom mégiscsak jótékony indíttatású volt. Szerettem volna valamit tenni, amivel segíthetek, hiszen mindenféle pátoszos túlzás nélkül a világ sok sebből vérzik. Sajnos nem mondhatom el, hogy hatosával-hetesével gyűlnek a nullák a bankszámla-egyenlegem mögött, tehát a megvalósítást olyasmire kellett korlátoznom, ami nem igényel anyagi ráfordítást. Na de mit tudok én tenni, és kiért? És hogyan? És akkor belegondoltam – fotós vagy anyám, gondolkozz fotósként. Hogyan lehet segíteni egy fotóval?

            Az igazán jó ötletek tényleg úgy jönnek, mint a villámcsapás, nem agyalunk rajta, nem ülünk ceruzát rágva az üres notesz fölött. Én speciel a fogamat mostam, amikor eldöntöttem, hogy egy helyi nonprofit Kutyamenhelynek szeretnék segíteni. Egy jó fotóval bármit el lehet adni – ez köztudott és ez volt a mottóm. Szóval itt van ez a menhely, kicsinyke városkánkban – egy a sok ezer közül, és én semmit nem tudok róla. Gyors utánajárás elég is volt, hogy lássam, bizony nagy szükség van segítségre, mondjuk ez nem is volt kérdés. Sok ismerősöm a hálón gyakran oszt meg örökbefogadásra váró kutyákat, cicákat – és én mindig tovább görgetek. Nem azért mert nincs szívem, hanem azért mert egy kosárral is haza tudnék hozni. Amikor kiskutyát látok, úgy kell füldugóért rohanni, mert szopránra váltva gügyögők és remegek érte. Hozzá kell tennem, hogy zsebkendőnyi kis lakáskánk miatt és még számos okból nem lennék (lennénk) jó gazdik, ezért távolról imádom az ebeket, márpedig a felelős kutyatartás szerintem fontosabb, mint a szeretet. Na de térjünk vissza rá, hogy mégis mi a túrót akartam kihozni ebből (mert most is csak csillogó szemű bolyhos kiskutyák szaladgálnak a fejem körül.)

Felkerestem a menhelyet – és elmeséltem nekik, hogy szeretnék fotókat készíteni a kutyákról – a lehetőségekhez mérten. Olyan fotókat szeretnék, ahol nincs ketrec, ahol a sokszor (sajnos) szegényes körülmények, és a csapzottság, a helyzet tragikuma kint marad. Szerintem felér egy gyomrossal, amikor a sárban didergő csomós szőrű kiskutya sírós szemekkel könyörög egy rozsdás ketrec mögül – vigyél haza! Ezt nem akartam. Azt akartam, hogy ez a kutyus olyan legyen a fotón, amilyen lehetne. Amilyen lesz is a sok örökbefogadó gazdinak köszönhetően, akik meleg otthont, ételt és szeretetet tudnak nyújtani nekik. Kicsit olyan ez, mint amikor a menő Los Angelesi fodrászok kimennek, és rendbe szedik a hajléktalanokat – és lám, az elhanyagolt külső mögött életrevaló erős férfiak és nők vannak, akik készek az újrakezdésre.

Az ötletemet hatalmas örömmel és hálával fogadták – több sem kellett, non-stop vigyorral tervezgettem a kivitelezést. A recept a következőképp állt össze: Végy két szuperönzetlen barátnőt segítőnek, adj hozzá 12db laminált padlódeszkát és kb. 3 méternyi fotós papírhátteret (Köszönöm Krisz!). Mindezt helyezd el 5 négyzetméteren. Ízesítésnek végy két fonott kosarat (Köszönöm Gabi!) egy pihepuha plédet, egy vagonnyi szeretetet és lelkesedést. Hagyd működni 3 órán át, utómunkálj három napig, és amikor elkészül, dőlj hátra és élvezd.

Nem volt egyszerű azt el kell mondjam – és mint mindig, a tervek soha nem úgy sülnek el ahogy szeretnénk. A legnehezebb talán az volt, hogy egy icike-picike helyen kellett dolgoznunk. Minden túlzás nélkül mondhatom, 4-5 négyzetméternyi hely állt rendelkezésünkre, de azt zokszó nélkül gyönyörűen kipakolták nekünk és előkészítették, amiért nagyon hálás vagyok. Sajnos a fotózást megelőző napon esett, így a kutyusok 90%-a inkább kismalacra hasonlított, volt akit egyszerűen nem mertünk bevállalni mert olyan alagútrendszert ásott, hogy azt sem tudtuk hol kezdődött a kutya és hol a sár. A képeket nézve látható, hogy végül csak kölyköket fotóztunk – ennek is rendkívül prózai oka van: Nem mindegyik eb fogadta érkezésünket feltétlen bizalommal és örömmel, imádnivaló segítőim pedig érthető módon nem mertek minden kutyánál bepróbálkozni. A kölykök viszont naivan, édesen bújtak az ölekbe, és jöttek rögtönzött kis műtermünkbe. Elképesztő élmény volt. Nem túlzás azt mondani, hogy 3 óra alatt többet tanultam ezekről az állatokról, mint eddigi életem folyamán. Rengeteget nevettünk – és gügyögtünk, mert egytől egyig mindegyik kutyus egy személyiség volt. Volt, aki született modellként pózolt, és volt, akit úgy kellett hajkurászni, hogy egy pillanatra megálljon, mert a kennelből szabadult kutya izgatottságával mindent felborított és magára rántott. Aztán volt olyan fiúcska is, aki a kosár mélyére bújva várta, hogy megegyük – már rég feladta a reményt, csak abban bízott szerintem, hogy nem fog sokáig tartani. Aztán amikor látta, hogy nem akarjuk bántani, nagylelkűen megmutatta rózsaszín pocakját egy kis simogatásra. 9 kutyus fért bele az időnkbe és energiánkba. Testileg leharcolva, csöndben zötyögtünk hazafelé a kocsiban, de a lelkünk túlcsordult – megbeszéltük, hogy kinek ki volt a kedvence. Sajnos egyikőnk sem fogadhat örökbe egyet sem, de bízom abban, hogy akik megtehetik, azok nem fognak hezitálni a képek láttán.

A projekt természetesen nem ér véget ennyivel. Hiszen a fotókból nem lakik jól, és nem melegszik át egy kutya sem. A tervek szerint a fotókat pénzre fogjuk váltani – még nem árulom el, hogy hogyan, de annyi már biztos, hogy ehhez is megtaláltam a segítőket, és rendkívül izgatottan várom, hogy a munka folytatódjon. Addig is, aki teheti, látogasson el a Gyömrői Árvácskákhoz – minden segítségnek örülnek – a szükséges dolgokról facebook oldalukon lehet informálódni. Ha pedig sem örökbe fogadni, sem adakozni nem áll módunkban, akkor is szívesen látnak mindenkit egy kis simogatásra, sétáltatásra.

Tappancsokban bővelkedő Boldog Karácsonyt kívánok minden olvasómnak, barátomnak, ismerősömnek!

Hatalmas köszönet és nagy ölelés jár Antal Briginek és Szépvölgyi Gabinak önzetlen segítségükért.